Rebekah Mikaelson

Az örök fiatalság nagy kincs, és kell tudni bánni is vele. Én ezer éve őrzöm a szépségem, és még mindig olyan gyönyörű vagyok mint emberkoromban – ha nem szebb. Hol is kezdjem? Ahhoz, hogy megértsd, ez látnod kell. De hajrá! Hátha a leírás alapján magad elé tudsz képzelni…
Szív alakú arcomat, méz szőke tincsek keresztezik, amiknek hosszúsága századokként változik. Volt, hogy a derekaim is ért, de mai viselethez alkalmazkodva a közepesen hosszú frizurát választottam. Eredetileg enyhén hullámos tincseimet sose hagyom, úgy álljanak ahogy akarnak. Vagy magam adok neki egy kis extra göndörséget, vagy szög egyenesre vasalom. Ez már többnyire hangulatfüggő, vagy ahogy a helyzet adja.
Hogy mi az a két csillogó mandulavágású gyémánt az orromnál, amire többnyire a „pisze” szójellemző? A szemeim, mik leginkább a nappali égboltra hasonlítanak. Van mikor csak belenézek az emberek szemébe, és rabbá ejtem őket a tekintetemmel – az már más kérdés, hogy ezt akarva vagy akaratlanul teszem e.
Ajkaim közepesen teltek, és bár utoljára még az élénk rúzsok voltak divatban, el kell ismernem a szájfény mindennapos kellékem lett. Persze e nélkül is elég csábító, de sose árt a plusz. Ha megsértődök, esetleg sérelem ér, a felső ajkamat felhúzom, így úgy veszi ki mintha lenézném az illetőt. Nem is téved nagyot, még ha ez a cselekedet már automatikus.
Bőröm világos árnyalatú, jobb híján már fehér. Talán kissé porcelánszerű is, de annál keményebb. A stílusom pedig? Az kissé összetettebb. Annyi fajta kor divatját kipróbáltam már, hogy nem tudnék választani ha a kedvencemet kérdezik. Mindegyikbe volt, valami hívogató, valami olyasmi amiért jól éreztem magam bennünk. Viszont mikor egy kisebb kihagyás után szembesültem, hogy a nők mára teljesen kivetkőznek magukból először utáltam a miniszoknyát vagy a mély dekoltázsokat. de mára tele van velük a szekrényem. Inkább a laza szereléseket kedvelem, amikbe mégis van valami nőiesség, és tükrözi az egyéniségemet. És kiemeli karcsú, alakomat. Igen vékony vagyok, és megjártam egyszer a Párizsi kifutót is, de büszke vagyok a testemre. Miért mi okom lenne rá, hogy ne legyek az?

Ha a bátyáim közül kéne kiválasztanom, kire is hasonlítok leginkább, azt hiszem Kolt és Niklaust mondanám. Mindkettőjükben megvan a személyiségem fontos jellemzői, és talán ezért szeretem őket jobban, mint Elijaht és Finnt. Mert tudják, hogy kell úgy élni, hogy élvezzük is azt, ha már az öröklétre lettünk kárhoztatva. Az unalom engem megöl – még ha csak képletes is. Utálom mikor egyszerűen nincs mit csinálni, ezért az ilyen alkalmakkor egy jó kis svédasztalos vacsit szoktam rendezni, hogy eltöltsem az időm, vagy pedig megkeserítem azok életét, akik keresztbe tettek nekem. Én a bosszút már önmagába élveszem, ahogy szenvedni látok másokat. Nekem ez sokkal többet él, minthogy látom, ahogy a tekintetük a semmi mered. Kegyetlen lennék? Nos, ez már csak családi vonás. És ha már itt tartunk, nagyon családcentrikus vagyok. Ez az egyetlen dolog amihez kötődöm, még ha mostanában nem is jövök ki jól túlságosan a testvéreimmel, anyámnak pedig színét se láttam már több éve.
Nem szeretem a szabályokat, sem pedig ha megmondják mit tegyek. Ha megpróbálsz behatárolni, úgy is te végzed rosszul. Én a magam ura vagyok, a céljaimért pedig foggal-körömmel harcolok, míg nem lesz az enyém. Eléggé lobbanékony természetem van, amihez párosul még a forrófejűségem is. A mostani vámpírok nem tisztelnek minket, én pedig igénylem a figyelmet, hogy a középpontba legyek. Niktől félnek, és jelenleg ő birtokolja a „főgonosz” címet, de úgy tűnik a húgicáját még nem ismerik igazán, és ez nagy hiba. Tudok én gonoszabb lenni Klausnál, ha akarok, szadistább, bármibe felül tudom múlni, tetejébe, hogy most szerelmes is. És meg is teszem ha úgy látom, hogy lebecsülnek. De ha megbántanak… akkor az embereken élem ki a dühöm, és az érzelmeimet kikapcsolom. Gonoszabb leszek, mint a Mikealson fiúk együtt, és akkor nem érdekelnek a következmények. Nem mintha eddig annyira izgatottak volna…

Kitekintettem az erkélyen, ahonnan beláttam majdnem az egész tájat. Legközelebb volt a kert, aztán egy kisebb erdő, végül pedig nem messze egy apróbb falu népe élte gondtalan életét. Rákönyököltem a márvány korlátra, és elmélyülten gyönyörködtem a természet szépségébe. Megváltozott Európa mióta elmentünk. Az emberek fejlődtek, új közigazgatási rendszer jött létre, és az minden más lett. Hihetetlen, hogy már több mint száz éve nem öregedünk, és vesszük el ártatlan emberek életét a túlélés érdekébe. Olyan mint egy álom – vagy rémálom amiből sose ébredünk föl. Fogva tart egészen a halálig. Ami sose fog bekövetkezni. Hála, „drága” édesapánknak.
Hirtelen belekap a hajamba a szél, én pedig felébredek a merengésből. Lepillantok, és a kertben észreveszem az egyik bátyámat, ahogy magányosan sétál, és elmerengve nézz maga elé. Halkan felnevetek, és már szaladok is, magamra terítve a köpenyem le a folyosón, ráköszönve pár szolgálóra - jó modorra neveltek, és ezt megőriztem – és kiléptem a kellemes tavaszi időbe.
Hosszú szoknyám vége súrolta a földet, szőke fürtjeimet pedig újra átjárta a szél kellemes érintése. Imádtam a természetet, és a benne rejlő csodákat. Ráérősen léptem oda a nekem háttal ülő Elijahhoz, és egy kis meglepetést okozva neki kezemmel eltakartam előle a napot, és így szóltam;
- Ki vagyok? – hangomba nevetés bujkált és az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam feltörekvő nevetésem. Ahogy kimondta a nevem, leemeltem a kezem a szeméről, és mosolyogva ültem le mellé, ám Elijah arcán nem tapasztaltam a boldogság egyetlen szikráját se. Így az én arcomról is lassan lefagyott a mosoly.
- Baj van? – kérdeztem aggódoan, mire válasz helyett csak elbámul a távolba. Követtem tekintetét, mire megláttam Niklaust és Katerinát lovagolni nem messze a mezőn. Ők nem vettek észre minket, gondtalanul kacagtak és láthatólag boldogok voltak együtt. És ez felettébb bosszantott, hiszen amióta csak először megpillantottam a következő hasonmást, unszimpatikusnak bizonyult. Önző, és manipulatív, és annyira félek, hogy Nik is belesétál a csapdájába.
- Nem kedvelem Miss Piercet. – szólaltam meg, kissé félrebiccentett fejjel, mire Elijah felém fordult én pedig végre megláttam az arcán egy árulkodó érzelmet; tehetetlenséget. Olyas fajtát, amikor tudod, hogy be fog következni az apokalipszis, de nem tehetsz ellene semmit. Mert meg van kötve a kezed.
- Mi van csak nem neked is megtetszett? – nevettem fel csipkelődve, mire egy enyhe pír jelent meg az arcán, viszont nekem lefagyott az arcomról; Ne már! Mi lesz itt szerelmi háromszög? Még csak nem is kedvelem a hasonmás; Tatiát sokkal jobban kedveltem, noha nem tetszett, hogy csak játszadozik a fivéreimmel. Nem akarom megismételni a történelmet.
- Meg fog halni a rituálén. Ugye? - kémlelem tovább az arcát, de választ már rég tudom. Nem vagyok elkeseredett. Inkább valamiféle örömmámor lepi el a lelkem, hogy ez a nő eltűnik az életünkből. Viszont nekem nincs kedvem végignézni ahogy keservesen leborul majd bátyám lába előtt mikor rájön, hogy a halál elkerülhetetlen számára. Majd ha sikerül feloldani az átkot, és újra csak hárman leszünk, végre helyre áll a rend.
Mélyet sóhajtok, és Elijah vállára teszem a kezem, és óvatosan megszorítom. Még nagyjából egy hónap, vagy kettő, míg sikerül elnyerniük a lány teljes bizalmát. Anglia pedig hatalmas. Talán ellátogathatnék délre, milyen is ott az élet. Azt híresztelik, hogy sokkal több bált adnak, és az emberek különösen kedvelik a zenét. A muzsika pedig mindig jobb kedvre szokott deríteni. Vagy talán megkereshetném Kolt... Úgy se találkoztunk majdnem kétszáz évtizede.
Lassan visszatérek a kastély felé, ám mielőtt beérnék a kőrengetegekből felépített csodálatos épületbe elbámulok a rétre, ahol fivérem épp kiköti a lovát és a lányhoz siet siet. Annyira szeretnék tőle elbúcsúzni, de a legutóbbi hangos szóváltásunk óta - amibe részletesen kifejtettem mennyire hülyeség ez az egész rituálé dolog - van köztünk egy fal, ami miatt egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy odamenjek. Pedig csak annyit akarok, hogy nem sokára visszajövök, és újra együtt leszünk - Mindig és Örökké.