Caroline Forbes

Mikor vámpírrá változtam, komolyan nem hittem abban, hogy lesz még normális, jó életem, na ebben tévedtem. Emberként úgy éreztem állandóan valakinek az árnyékában élek, Elenával versengtem (bár legtöbbször ő nem is tudott róla), magabiztosnak mutattam magam, pedig nem voltam az. Leghőbb vágyam az volt, hogy valakinek végre én legyek az egyetlen, az igazi. Mióta azonban vámpír vagyok, átértékelődött az életem, és rájöttem, mennyivel jobban szeretem az új Caroline-t, mint a régit. Szeretem, hogy magabiztos lettem és hogy erős vagyok. Az élet semmivel sem lett rosszabb, mióta nem egy egyszerű ember vagyok. És ha visszamehetnék az időben, akkor se kívánnám, hogy máshogy történjenek a dolgok, hisz most vagyok végre önmagam. A vámpírságnak köszönhetően találtam rá az igazi énemre.
A családommal érdekes a kapcsolatom, többnyire olyan semmilyen. Szeretném, ha jobb lenne, de apát alig látom, anya pedig rengeteget dolgozik, úgyhogy ezt a témát inkább hanyagolnám is. A barátaimhoz szorosabb kapcsolat fűz, mint a szüleimhez, szóval igazából ők alkotják az igazi családomat.
Szabadidőmben ha nem éppen a barátaimmal vagyok, akkor vagy vásárolok vagy valamilyen rendezvényt szervezek. Imádok ugyanis szervezkedni, sőt, ha nem jönne össze az álmom, miszerint újságíróként dolgozzak (hiszen erre minden esély meg van), akkor rendezvényszervező szeretnék lenni. Ugye milyen jól hangzik?

A magasságom és a testalkatom miatt átlagosnak mondanám magamat, bár ettől függetlenül úgy gondolom, egész szép vagyok. Hosszú, szőke hajam van, a mosoly az arcomról pedig alig kopik le (csupán néhány ember láttán), úgyhogy eléggé vidám embernek mondanám magamat. Szeretek nőiesen öltözködni, imádom a divatot, bár már nem ezek az értékek a legfontosabbak a számomra, ettől függetlenül, még mindig nagy szerepet játszanak az életemben. Ékszerek közül a fülbevalókat szeretem a legjobban, viszont van egy gyönyörű, kék napvédő gyűrűm, amit semmilyen körülmények között nem húzok le az ujjamról. A hajamat vagy kivasalom, vagy hullámosan hagyom, ezt az aznapi, reggeli hangulatom dönti el. Na de legyen elég a külsőmről, ha összefutsz velem az utcán, akkor a másodperc töredéke alatt te magad lecsekkolhatod, hogy valójában hogyan is nézek ki.

1992 szeptemberében születtem Elizabeth és William gyermekeként. A családi idill nálunk sohasem volt jelen, vagy lehet, hogy ebben tévedek, de ez esetben még annyira kicsi lehettem, hogy nincsenek róla emlékeim. Pár éves lehettem, talán még iskolába sem jártam, mikor a szüleim elváltak és apukám elköltözött tőlünk. Anyával nem alakult ki valami szoros kapcsolatom, mert ő a helyi seriff és túl sok időt töltött a munkahelyén, ráadásképpen nem vagyunk annyira egyformák. Teljesen más dolgok érdekelnek minket, így közös témánk se igen akadt. Apával ritkán beszéltem és akkor is csak telefonon, ebből adódóan hamar meg kellett békélnem az egyedüllét gondolatával. De ahogy nőni kezdtem, összebarátkoztam Elena Gilberttel és Bonnie Benettel. Ő velük azóta is töretlen a kapcsolatom, ők ketten a legjobb barátnőim.
Gimnázium első pár évében a pasizáson és a bulizáson kívül semmi sem érdekelt. Úgy éreztem, hogy mindenki jobban szereti nálam Elenát és így az ő árnyékában kell élnem. Éppen ezért, ha új srác bukkant fel a közelünkben, már rohantam és le is csaptam rá, ezzel is bizonyítva, hogy én jobb vagyok nála. De egy nap megjelent Stefan Salvatore és minden megváltozott. A srác elutasította a közeledésemet, ügyet sem vett rólam, Elenát viszont bálványozta és pár nap elteltével össze is jött vele. Talán ekkor borultam ki a legjobban, de szerencsére nem keseregtem sokáig, mivel alkalmam nyílt megismerni Stefan testvérét, Damont. Ő sokkal jobban tetszett, mint az öccse, ráadásul a számára én sem voltam közömbös. Az együtt töltött időtől egyre boldogabb és boldogabb lettem, imádtam vele lógni, hiszen ő nem egy gimnazista kis srác volt, hanem egy felnőtt férfi. Bár mindig is éreztem, hogy nincsen vele valami rendben, így mikor furcsán kezdett viselkedni velem és inkább jobbnak láttam távolodni tőle. Persze pasikban nem szenvedtem hiányt, hiszen rögtön Damon után összejöttem Mattel. Vele hosszabb ideig voltam együtt, hiszen ő ott volt mellettem, akármikor szükségem volt rá és benne megbíztam. Matt teljesen más volt, mint az összes többi barátom, ráadásul nem is hagyott faképnél, mikor az életem a feje tetejére fordult.
Az Alapítók Napjáról tartottunk haza, Tyler, Matt és én, amikor autóbalesetet szenvedtünk. Hármunk közül én kerültem a legsúlyosabb állapotba, de Damon megmentette az életemet (bár nem tudom, hogy miért tette, biztos nem puszta kedvességből). Megitatott a vérével, hogy meggyógyuljak, viszont Katherine felbukkanására senki sem számított. A kórházban voltam, mikor besétált hozzám és én azt hittem, hogy Elena az. Besétált hozzám, megkért, hogy adjak át a Salvatore testvéreknek egy üzenetet, majd párnát szorított az arcomba és megölt. Mikor magamhoz tértem már más voltam, de eleinte nem tudtam miért. Vérre vágytam, a nap pedig megégette a bőrömet, ha az ablakhoz sétáltam, és felelevenedett a memóriám: már Damonnel kapcsolatban is emlékeztem mindenre. Nem tudtam hogyan bánjak az új érzéseimmel, az erőmmel, a vágyaimmal. Első kórházon kívül töltött estémen még egy ártatlan embert is megöltem. Azt hittem, ennél rosszabb már nem is lehetek, utáltam magamat azért, amit tettem, de ekkor Stefan elbeszélgetett velem és megígérte, hogy mindenben segíteni fog nekem. És így is lett. Megtanultam kezelni a vámpírságomat és jobb "ember" lettem, mint egykor voltam. Habár Mattel sikerült (első körben) áthidalnunk ezt az apró különbséget kettőnk között, végül mégis szakítottunk. Először én tettem meg ezt a lépést, mivel megharaptam őt is és nem akartam még egyszer ártani neki, de ez a szakítás pár napig tartott csak. Az utóbbi viszont véglegesnek bizonyult: szeretett engem, de nem tudta elfogadni az életmódomat, így kilépett az életemből.
Matt után tartottam egy rövid szünetet, ami a pasikat illette, de aztán Tylerrel egyre több időt töltöttünk együtt, főleg azért, mert ő is a természetfeletti énjével küzdött én pedig segíteni akartam neki. Nekem sem kellett egyedül megbirkóznom az új énemmel, így nem hagytam magára. Szépen lassan barátokká váltunk, akik mindenben segítették egymást, aztán ez az egész szerelembe fordult át... Voltak köztünk súrlódások és legtöbbször az egyik Ősi vámpír, Klaus miatt. Gyűlöltem a Klaus és Tyler közötti köteléket és bármit megadtam volna azért, hogy valahogy megszakítsam ezt közöttük. Végül Tylernek nélkülem sikerült ezt elérni, de ezen nem is problémáztam, a lényeg az volt, hogy a páromat már nem tudták irányítani.
Persze mindezeken kívül még rengeteg minden történt velem, de a szerelmi életem az, ami a legjobban meghatároz engem. Kötődő, hűséges típus vagyok, szóval úgy gondolom ez érthető. De ha nagyon kíváncsi vagy a folytatásra, akkor beszéljünk meg egy találkát és ott elmondom a többit, plusz a rosszabb, durvább részleteket se cenzúrázom majd, ahogyan az előbb tettem. Sőt, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor még Klausról is több szót ejtek majd. Hívj!