Niklaus Mikaelson

Jellem; Hogy milyen vagyok? Ha tőmondatokban kellene válaszolni: udvarias. Megfontolt. Agresszív. Kegyetlen. Érzéketlen. Ravasz. Két lépéssel mindig előrébb járok, mint az ellenségeim. Barátaim nincsenek. Csak csatlósaim, és követőim. Na meg a családom. Hosszú évekig csak dobozokban. Az emberségemet már évszázadokkal ezelőtt kikapcsoltam - legalábbis szeretem ezt hinni magamról, mert ettől erősebbnek hiszem magam. De az igazság az, hogy a kegyetlen, pusztító emberség mindig újra és újra utat tud találni magának, vissza hozzám. Függetlenül ettől, többnyire nem érzek megbánást, nem érzek szánalmat, nem érzek szomorúságot. Dühöt azt szoktam. És örömet is, ha valami a terveim szerint alakul. Könyörtelen vagyok. Ha valaki keresztbe tesz nekem, az többnyire holtan végzi. Kivéve ha még valamilyen formában a hasznomra lehet. Szeretek játszadozni mások életével. Más szórakozásom sincs. Az időm és a hatalmam végtelen. Ezt ki kell használnom. Egyedül a családom akadályozhat meg ebben. Ezért jobb volt, amíg mind koporsóban várták meg a sikereimet. A család... ők talán még jelenthetnek nekem valamit. És elsősorban Rebakah, aki a legtovább hűséges volt hozzám. De aztán Stefant választotta. Rosszul viselem az elutasítást, az árulást. Főleg azoktól, akiket - olykor akaratom ellenére is - közel engedek magamhoz. Én magam azonban könnyen visszautasítok másokat, még ha közelednének is felém, mert Mikaelnek hála, a gyakorta kínzó magánytól erősebb bennem a hit, hogy csak az lehet igazán nagy és erős, akit nem gyengítenek le az érzései. Azonban ha egyszer valaki vagy valami valóban fontossá vált a számomra, azért képes vagyok harcolni a legdrasztikusabb, legpiszkosabb módszerekkel is.

Külső; Igéző, szürkés kék, kissé ravasz szemeim vannak. Az igézőt most nem kell szó szerint érteni, anélkül is lehet hatásos a tekintetem, persze a bűvölés hasznos képesség. Szőkés barna, enyhén göndörödő hajam van, amit a legújabb divat szerint rövidre vágatok. És őszintén szólva ezt jobban is szeretem, mint a korábbi hajviseleteket. Magas vagyok, de nem túl magas, és szálkásan izmos ami a laza pólóimon keresztül is jól látszik. De persze nem ebben rejlik az igazi erőm. A mosolyomat megnyerőnek, sőt, kedvesnek szokták mondani, amíg nem tudják, mi van mögötte. Szeretek lazán öltözködni, kicsit mint egy rocksztár. Ez a stílus valahogy úgy érzem, közelebb áll hozzám. Bár a kényelem is a főbb szempontok közé tartozik. Évszázadok óta folyton készenlétben kellett lennem, hogy Mikael neve hallatán továbbállhassak bármikor. Ehhez pedig tökéletes volt az effajta kényelmesebb ruházat.

A rituálé helyszínéhez közeledve minden egyes lépéssel nő bennem az izgatottság. Ezer év. Ezer év üldöztetés. Ezer év próbálkozás, keresgélés. Ezer évnyi düh, bosszúforralás, szenvedés egy átok rabláncai alatt, melyet anyám, Esther szórt rám, csak hogy elrejtse szégyenletes vétkét, a házasságtörését. Mindezek után azt hinnéd, hogy a bennem zubogó izgalom csak pozitív, kellemes bizsergés, melyet majd a rituálé végén enyhe eufória zár. De nem. Ez nem ilyen egyszerű. Némi csalódottság is van bennem. Hosszú életemnek eddig ez az egy mozgatórugója volt, ezért küzdöttem, ez hajtott. És most - végre - mindez eltűnik. Persze vannak még más, sokkal fontosabb, nagyobb terveim. De létem eddigi, végtelen hosszúnak tűnő fejezete lezárul.
És ne feledkezzünk meg a terveimet keresztezni készülőkről sem. Első sorban az őrülten szerelmes Salvatore testvérekről, akik - mostanra már nyilvánvalóvá tették - bármit megtennének, hogy megmentsék álmaik nőjét. Oh, mily drámai! Ez némileg megfűszerezi a mai estét, mintha nem lenne már magában is elég különleges. Egyértelművé tettem számukra, hogy a bosszúm utoléri őket, ha az utamban állnak. Erre Damon mit tesz? Eldönti, hogy kiszabadítja Tylert és Carolinet. Valójában szórakoztató, mennyire kiszámíthatóak.
Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor legutóbb visszatértem Alaric Saltzman lakására. Ismeretlenek illata járta át a helyiséget. Aztán Katerina megpróbálta elhitetni velem, hogy továbbra is az igézésem alatt áll. Hát persze! Engem, aki az elmúlt egy évezredben már ki tudja hány igézést hajtott végre, nem olyan könnyű átverni. Arca mozdulatlan maradt, de a szemei nem, és a pupillái is rémületről árulkodtak, ahelyett, hogy az igézésre válaszoltak volna. De a kis színjáték, amíg a kedvemért kisétált a napfényre, elég volt arra, hogy tudjam, még így sem merne nekem ellenszegülni, ez pedig épp elég volt. Bár az sem mellékes, hogy élvezetes volt látni az áruló, tolvaj Petrova lányt égni, szenvedi, fájdalmában sikoltozni. Ennyi elégtétel még nekem is jár. A lényeg, hogy megtette, amit kértem: előcsalogatta nekem Elena nagynénjét, Jennát, a csigaházából.
Aztán sejtettem, hogy Maddox-szal sincs rendben valami. Nem válaszolt a hívásaimra, pedig állandóan készen kellett volna álljon, hogy a segítségemre legyen. Az ő dolga volt hazacsalni Mystic Fallsba Tylert, majd a szertartásig őrizni őt és a Forbes lányt.
De amint egyértelművé vált, hogy az első két áldozatomat megszöktették, és a hűséges boszorkánymesteremet is kiiktatták, érvénybe lépett a B terv. Tyler és Caroline kulcsszereplők Elena életében, ezért figyelemelterelésnek éppen megfeleltek. De a melléktervben olyanok szerepeltek, akikre senki nem figyelt. Egy olyan látszólag jelentéktelen ember, mint Jenna, és a nem túl szimpatikus farkaslány, Jules. Ők ketten voltak a legjobb választás. És így már minden készen áll a nagy pillanatra.
A kijelölt helyszínhez érve örömmel konstatálom, hogy mindenki a helyén van. - Készen állunk, kedveseim? - Greta, akinek a hűségében szintén nem kellett még csalódnom, gondoskodott róla, hogy egyik áldozati bárányka se menekülhessen el. Jules átváltozását is lelassította egy bűbájjal. Még szerencse, hogy vele kell először végeznem. Elég szánalmas, ahogy folyamatosan sikítozik a földön fetrengve a blokkolt átváltozástól. Gyorsan megszabadíthatom a szenvedéseitől.
- Íme a holdkő - csúsztatom át Gréta kezébe az érdekes kődarabot. - 500 év keresgélés után végre ráleltem. Már-már csalódott vagyok, hogy ezzel vége... - mondom gyerekesen durcás ábrázattal, majd szélesen elmosolyodom, és figyelem a banyát. Össze kell kapcsolódnia a telihold erejével ahhoz, hogy meg tudja törni a kőbe zárt átkot. És hogy teljes legyen a rituálé, mindkét felemért fel kell áldoznom valakit: egy vámpír, egy farkas.
- Ugye működik? - kérdezem meg enyhe idegességgel a hosszúra nyúlt pillanat után. Aztán Gréta végre engedélyt ad az első lépésre. Természetesen tudom, mi a dolgom. Az első lángkör kialszik, és Jules sárguló szemeivel találom magam szemben. Menekülni próbál, aztán inkább támad. Milyen szórakoztató! Vicces, hogy azt képzeli, van esélye ellenem. Egy gyors mozdulattal tépem ki a nő szívét, miután a földre gyűrtem őt. Aztán figyelem, ahogy kihuny tekintetéből az élet. A szívének vérét a kőre facsarom. Igen, szerintem is morbid kicsit, de ugyanakkor gyönyörű is. Szinte érzem, ahogy minden apró cselekedetem közelebb visz ahhoz, hogy végre felszabaduljak. Az legyek, akinek lennem kell születésemnél fogva.
Jenna következik, de határozottságomban Elena rimánkodása bizonytalanít el. Nem azért, mintha megsajnálnám. Hamarosan ő is ugyanígy végzi majd. Vége lesz. Nem lesz több könny, nem lesz több szenvedés. De azzal vádol, hogy nem tartottam be a szavam. Hogy ártok a szeretteinek, miközben önként áldozta fel magát. Hmm... ezzel azért nem tudok teljesen egyet érteni, és bár ő nem próbált megakadályozni a terveimben, a barátai igen. Mégsem szeretem, ha a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg, viszont jelen esetben sajnos a vádja akkor sem lehet szempont. Most van itt az alkalom, és nincs több rendelkezésemre álló vámpír.
- Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna! - fordulok hirtelen hátra, amikor megérzem Stefant mögöttünk a sziklán. A körök fogva tartják a lányokat, egy kis csevegés talán még belefér.
- Minek köszönhető, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel? - teszem fel a kérdést kíváncsian mellé érve, és őszintén megvallom, a válasza meglehetősen meglep. Feláldozná az életét egy olyan jelentéktelen nő miatt, mint Jenna. Megváltozott, nagyon megváltozott, mióta legutóbb találkoztunk. És ez elég lehangoló. De talán még nem menthetetlen.
- A három nő gondolata számomra sokkal izgalmasabb. Három istennőt áldozok fel az átalakulásom oltárán. Mmm... nem hinném, hogy az ajánlatod érdemes lenne megfontolnom - ingatom a fejem, de végül egy újabb izgalmas csavart belevéve úgy döntök, látszólag megadom Elenának a választás lehetőségét. Már csak puszta kíváncsiságból is. Vajon van olyan erős a szerelmük, hogy feláldozza a rokonát, a saját vérét? De nincs időm kivárni, mire hajlandó válaszolni. Stefant egy nagyobb faággal a földhöz szegezem. Rá majd később lesz gondom, így viszont nem zavarhat be többé.
Jenna könnyező arca és Elena könyörgése ezúttal nem tud meghatni. Legalábbis nem annyira, hogy elengedjem őket. Arra száz zokogó nő sem lenne elég. Viszont próbálok kíméletes lenni ez egyszer, és minél gyorsabban végezni vele. És végre eljött az ideje, hogy a hasonmás vérével végleg feloldjam az átkot. Végigsimítok a lány arcélén, és nem veszek róla tudomást, hogy makacsul ellenkezik.
- Köszönöm, Elena - suttogom, mert úgy érzem, kötelességem. Ennyivel tartozom neki, és még sokkal többel is, de sajnos ennél többel nem szolgálhatok. A pokolra küld, amit nem is csodálok, de merészségén muszáj felnevetnem. Aztán célba veszem a nyakát, és hagyom, hogy vére a nyelvemen keresztül lefelé áramoljon. Isteni íze van, nem is gondoltam volna. Vagy talán csak a siker részegít meg, hogy végre sikerült. Az utolsó cseppeknél már érzem is ereimben a bizsergést. Megindult az átváltozás. Az első pillanatban egész kellemes, de aztán egyenként roppannak össze a csontjaim. Egyre gyengébb és sebezhetőbb leszek, mint még soha életemben. Bonnie Bennett, a halottnak hitt boszorkány bukkan fel hirtelen a semmiből, hogy a végtelenségig fokozza a kínjaimat. A földön fetrengek már, mint korábban Jules. Még nála is szánalmasabbnak érzem magam. Épp a csúcson, céljaim elérésekor kell eltávoznom ebből a világból? Elijah sötét alakja magasodik fölém, és egy gyors mozdulattal megmarkolja a szívemet, hogy a következő pillanatban kitépje azt a testemből. Ujjai jeges marokként szorítják remegő lelkemet is, melyet a halál készül körülszőni.
- Várj! Ha megölsz, sosem láthatod újra a családot! Nem dobtam őket a tengerbe! Ha életben hagysz, újra egyesülhetünk végre... testvérem...