Nathalia Montgomery

[justify]Nathalia Montgomery vagyok. 1833ban születtem Las Vegasban. Édesapám, Arthur William Montgomery és Liliana Swenson Montgomery első gyermekeként. Mivel fiú örököst várt, apám 3éves koromig tudomást sem vett a létezésemről. Pedig tuti tündéri, gyönyörű gyermek voltam már akkor is.Nehezen kerültem közel hozzá, pedig mindennél jobban vágytam a szeretetére. Talán ezért küzdöttem annyit. Egész életemben boldoggá és büszkévé akartam tenni. Még kicsi voltam,mikor egyszer majdnem elgázolt Napoleon nevű ménjével. Soha akkora rémületet nem láttam azelőtt az arcán.Szerencsére megúsztam egy kartöréssel, és egy jó kis agyrázkódással.De onnantól én voltam apám szeme fénye. Emlékszem milyen boldogan sétáltunk a város utcáin, mutatta a munkáit, mesélt az álmairól. Amikor Anyám, ismét terhes lett, apámmal madarat lehetett volna fogatni. "Biztos, hogy fiú!" Mondogatta. Aztán megszületett a hugom, és kiderült, hogy anyám többé nem eshet teherbe. Teljesen összetört. Hetekig, míg anyám lábadozott, a dajka látta el Daphnet. Apám rá sem nézett.Később anyám elmesélte,hogy a Montgomery családból ő az egyetlen,aki tovább adhatná a Montgomery nevet, és ez mindennél fontosabb lett volna. Csak később tudtam meg miért... De azért szeretett minket a maga módján, csak érteni kellett hozzá. Sokszor veszekedtünk a hugommal fiatal korunkban,de anyám megtiltotta, hogy ezt a fejéhez vágjam. Azt mondta, összetörne. Talán igaza volt, bár Daph nem volt épp az a bajkeverő hisztérika mint én.Ő mindenből kivonta magát, egész gyerekkorunkban elszigetelődött tőlünk, engem különösen gyűlölt. Én könnyen teremtettem kapcsolatokat, sok barátom volt, Danielát különösen szerettem. Neki nem volt senkije. Mi jókat mulattunk együtt, kibeszéltük a fiúkat, mindent megbeszéltünk Danielával. Tudtam, hogy ő egy ősi boszorkány család sarja, így sok érdekességet megtudtam a természetfeletti világról és a teremtményeiről, törvényeiről. Persze közben kezelnem kellett azt is, hogy apám valahogy túllépjen a csalódásán, de ez sajnos nem sikerült. Anyám próbált beszélni a fejével, hogy ez nem a világ vége, de esélytelen volt. A húgomat hibáztatta ezért, hiába volt minden próbálkozás. Pedig szegény hugi tényleg próbálkozott, jól viselkedett, nem volt vele soha semmi gond. De apánk nem volt hajlandó megbocsájtani neki. Kilenc éves koromra rájöttem, hogyan tudom megvédeni a húgomat attól, hogy szembesüljön a ténnyel, hogy akaratlanul tette tönkre a szüleinket. Magamra vontam mindenki figyelmét. De nem egyszerűen. Elkezdtem gőzerővel tanulni, különórákra járni, élénken érdeklődtem apám munkája iránt, anyámnak könyveket olvastam fel, miközben varrt, s ha túl langyossá vált a víz körülöttünk, hát bevetettem a legjobb praktikát: kitaláltam valami óriási baromságot, és ha nem kaptam meg, vagy nem történt a terveim szerint valami, azonnal óriási hisztit csaptam, bőgtem, toporzékoltam. SZegény hugi így megint kikerült a képből jó időre. Nagyon találékony voltam ezen a téren...Nem csoda, ha gyűlöl.

De végül is mindegy, ez már a múlt. Immár vámpír vagyok, hála annak a végzetes esti sétának a parkban, 1857 nyarán. Pedig kellemes napnak ígérkezett. Mint minden nap estéjén, vacsora előtt a közeli könyvtárban tanultam. Európába akartam utazni egyetemre. Fél hétkor elindultam haza. Kellemes idő volt, így a kardigánomat kigombolva hagytam, a kezemben hatalmas könyvkupaccal egyensúlyoztam. Kiléptem a könyvtár hatalmas barna kapuján a néptelen utcára, balra fordultam és elindultam. Ahogy a könyvekkel manővereztem, véletlenül megbotlottam, és majdnem elestem. Szerencsémre egy kedves fiatalember épp szembejött velem, így éppen elkapta a lezuhanó könyveket. Kedvesen megköszöntem, és tovább indultam. De a férfi utánam jött. Először megijedtem, de aztán beszélgetni kezdtünk, mindenféléről, és segített vinni a könyveket is. A házunknál elbúcsúzott, és biztosított róla, hogy még látni fogom. Persze én vacsorázni is alig tudtam, egyfolytában Ő járt a fejemben. Miután befejeztük, engedélyt kérem egy rövid sétára a közeli parkban. Apám ellenezte, de anyám mellém állt és elengedtek. Kimentem hát a házból, és a park felé vettem az irányt. Senki nem volt az utcákon, teljes béke és nyugalom uralkodott a környéken. Én elrévedeztem sétám közben a kedves idegenen, és alig vártam, hogy újra láthassam...
Aztán jött az az árny, és egy pillanattal később már a földön feküdtem. A férfi hihetetlenül erős és gyors volt, és mikor szembe fordultam vele, felsikoltottam,mert felismertem benne a könyvtárnál megismert férfit. A szemei vörösen izzottak, hatalmas szemfogai fehéren ragyogtak a hold ezüst fényében. Halálra rémültem, mikor ajka széles vigyorra húzódott."Elnézést,Madam,de kegyed oly gyönyörű, hogy nem bírtam ellenállni.Meghívhatom vacsorára?"-mondta, majd hirtelen beleharapott a csuklójába, és számra tapasztotta a vérző sebet. Én fuldokolva nyeltem a vérét, a gyomrom felkavarodott. Majd a fejét a nyakamra hajtva belém harapott. Sikoltani próbáltam, de a hirtelen égő fájdalomtól elájultam.
Másnap este az ágyamban tértem magamhoz. Éhes voltam, a torkomat szomjúság marta, fájt a fejem, fájt az ínyem. Alig éltem. Minden olyan élénk, durva, fülsértő és eleven lett. Szédülni kezdtem. Elbotorkáltam a folyosón át a lépcsőhöz, majd le a hallba. Senkivel nem találkozam de a társalgó csukott ajtaja mögül hangok szűrődtek ki.Ha jól hallottam a szüleim épp a doktorral beszélgettek az állapotomról. Nem akartam hallani. Kimentem a kertbe, gondoltam hátha jobban leszek. Nem tudtam mi történik velem, amíg meg nem éreztem azt az illatot, ami mindennél csábítóbb volt. A torkom összeszorult, éreztem ahogy a szemfogaim előre nyomakodnak, annyira vágytam rá, így elindultam a forrás felé. Mint kiderült, egy matróz sétált arra kényelmesen, valószínűleg egy kocsmai verekedés után. Akkor ébredtem rá, mi történt velem. Nem tétováztam, azonnal átugrottam a kerítést, és a férfira vetettem magam hátulról. Egy hatalmasat haraptam a nyakába, és azonnal éreztem, amint a vére a számhoz ért, hogy visszatért belém az élet. A dolog sikerült, jobban lettem.Sőt...
Egy évvel később a hugom a saját 19.szülinapi báláról meglépett. Jellemző volt rá. Nem érdekelt. Jobban lekötött amit Daniela, a társalkodónőm mesélt nekem a családi átokról. Daph csak másnap este került elő, szakadt, véres ruhával. Persze Miss Tündibündi azt mondta, csak egy mókust szabadított ki egy csapdából, de én nem hittem neki. Persze sosem fedtük fel egymás előtt a titkunkat. Aztán én megnyertem egy Európába szóló ösztöndíjat egy egyetemre, és azóta nem láttam a húgomat. Pedig mindennél fontosabb lenne beszélnem vele. Csak így védhetem meg..."Mosolygok, mert a testvérem vagy, és kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit". [justify]

[justify] Nathalia Montgomery vagyok. 1833ban születtem Las Vegasban. Édesapám, Arthur William Montgomery legnagyobb bánatára. Mivel fiú örököst várt, 3éves koromig tudomást sem vett a létezésemről. Pedig tuti tündéri, gyönyörű gyermek voltam már akkor is.Nehezen kerültem közel apámhoz, pedig mindennél jobban vágytam szeretetére. Talán ezért küzdöttem annyit. Egész éetemben büszkévé akartam tenni.Még kicsi voltam,mikor egyszer majdnem elgázolt Napoleon nevű ménjével. Soha akkora rémületet nem láttam azelőtt az arcán.Szerencsére megúsztam egy kartöréssel, és egy jó kis agyrázkódással.De onnantól én voltam apám szeme fénye. Emlékszem milyen boldogan sétáltunk a város utcáin, mutatta a munkáit, mesélt az álmairól. Amikor Anyám, Liliana Montgomery ismét terhes lett, apámmal madarat lehetett volna fogatni. "Biztos, hogy fiú!" Mondogatta. Aztán megszületett a hugom, és kiderült, hogy anyám többé nem eshet teherbe. Teljesen összetört. Hetekig, míg anyám lábadozott, a dajka látta el Daphnet. Apám rá sem nézett.Később anyám elmesélte,hogy a Montgomery családból ő az egyetlen,aki tovább adhatná a Montgomery nevet, és ezért akart fiút. De azért szeretett minket a maga módján, csak érteni kellett hozzá. Sokszor veszekedtünk a hugommal fiatal korunkban,de anyám megtiltotta, hogy ezt a hugom fejéhez vágjam. AZt mondta, összetörne. Talán igaza volt, bár Daph nem volt épp az a bajkeverő hisztérika mint én. Apámnak elég volt a fejéhez vágnom, hogy majdnem megölt, anyámnak meg hogy elmondom drága huginak születése történetét-egyből készségessé váltak. Igazából nem mintha szükségem lett volna ezekre a trükkökre, de csak így vonhattam el apám figyelmét a csalódottságáról... De végül is mindegy, ez már a múlt. Immár vámpír vagyok, hála annak a végzetes esti sétának a parkban, 1857 nyarán. Pedig kellemes estének ígérkezett. AZtán jött az az árny, és egy pillanattal később már a földön feküdtem. A férfi hihetetlenül erős és gyors volt, és mikor szembe fordultam vele, felsikoltottam,mert felismertem benne a köyvtárban megismert férfit.A szemei vörösen izzottak, hatalmas szemfogai fehéren ragyogtak a hold ezüst fényében. Halálra rémültem, mikor ajka széles vigyorra húzódott."Elnézést,Madam,de kegyed oly gyönyörű, hogy nem bírtam ellenállni.Meghívhatom vacsorára?"-mondta, majd hirtelenbeleharapott a csuklójába, és számra tapasztotta a vérző sebet.Énullkolva nyeltem a vérét,a gyomrom felkavarodott. Majd a fejét a nyakamra hajtva belém harapott. Sikoltani próbáltam, de a hirtelen égő fájdalomtól elájultam. Másnap este az ágyamban tértem magamhoz. Éhes voltam, a torkomat szomjúság marta. Alig éltem. Minden olyan élénk, durva, fülsértő éseleven lett. SZédüli kezdtem. Elbotorkáltam a folyosón át a lépcsőköz, majd le a hallba. Senkivel nem találkozam de a társalgó csukott ajtaja mögül hangok szűrődtek ki.Ha jól hallottam a szüleim épp a doktorralbeszélgttek az állapotomról. Nem akartam hallani. Kimentem a kertbe, gondoltam hátha jobban leszek. A dolog sikerült, jobban lettem, ebben pedig egy matróz segített-akit a rózsabokrok alá temettem. Fájt a fejem, fájt az ínyem a fogam és udtammi történt velem. Majd egy évvel később a hugom a saját szülinapi báláról meglépett. Jellemző volt rá. Nem érdekelt. Jobban lekötött amit Daniela, a társalkodónőm mesélt nekem a családi átokól. Daph csak másnap este került elő, szakadt, véres ruhával.Persze Miss Tündibündi azt mondta, csak egy mókust szabadított ki egy csapdából, de én nem hittem neki.Persze sosem fedtük fel egymás előtt a titkunkat.Aztán én megnyertem egy Európába szóló ösztöndíjat egy egyetemre, és azóta nem láttam a húgomat. Pedig mindennél fontosabb lenne beszélnem vele. Csak így védhetem meg..."Mosolygok, mert a testvérem vagy, és kacagok, mert nem tehetsz ellene semmit". [justify]